KEZDETEK

Az 1946-ban alakuló franchise rövidtávú célja a pozitív mérleg elérése és egy tehetséges garnitúra felépítése volt.

Az ambiciózus elképzelések ellenére John Russell és Alvin Julian képtelenek voltak erős csapatot formálni a fiatal, és tehetséges játékosokból, így a bukás elkerülhetetlenné vált.

Az első négy gyötrelmes szezon után (22-38; 20-28; 25-35; 22-46) Walter Brown a "zöldfülű" Red Auerbachot állította a csapat élére, mondván, hogy ő fiatalos lendület, életet lehelhet az addig jobbára csak vergődő "keltákba". Így is lett.

A Tri-Cities Blackhawks (az Atlanta jogelődje) nem túl kényelmes kispadját otthagyó edző, végre a helyes ösvényre terelte a Celtics csapatát, s megkezdte a csapat közel 30 éves sikertörténetének megírását.

Első lépésben teljesen felforgatta a csapatot. A St. Louis Bombers-től elcsábította a tehetséges bedobót, Ed Macauley-t, s a játékosbörzén egykori kenyéradója közreműködésével megszerezte a későbbi korszakos zsenit, Bob Cousy-t. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Auerbach az 1950-ben megszűnő Chicago Stags sztárbedobóját, Max Zaslofsky-t szerette volna "zöld-fehérben" látni, de be kellett érnie a 185 cm-es irányítóval.

A következő években a csapatépítés tovább folyt. 1951-ben leszerződtette Bill Sharmant, aki 11 éves pályafutása alatt a liga egyik legnagyszerűbb védőjátékosa volt. 1954-ben csatlakozott a Boston Celticshez a draft 53. helyén választott Frank Ramsey is. A 189 cm magas irányító csaknem teljes karrierjét Cousy cseréjeként töltötte, de gyors betöréseivel és önzetlen játékával új, addig még nemigen látott stíluselemeket honosított meg.

A fokozatos csapatépítésnek és Auerbach kiváló pedagógiai érzékének hála a Boston az 50-es évek végére az NBA jobb csapatai közé emelkedett, de a bajnoki címről egyelőre csak álmodni mertek a Celtics hívek.

AZ ELSŐ BAJNOKI CÍM

A hátsó udvar már megvolt, csak egy középjátékos hiányzott ahhoz, hogy a csapat komplett legyen. Nem is kellett sokat várni...

1956-ban Auerbach zseniális húzásának köszönhetően Bostonba került a San Francisco Egyetem kétszeres bajnoka, Bill Russell, s vele együtt Tom Heinsohn és K.C. Jones is. De nem ingyen...

A vezetőségnek le kellett mondania Macauley-ről és a későbbi ötszörös All-Star hátvéd, Cliff Hagan draftjogáról a St. Louis Hawks javára. Megérte!

A Boston Celtics Russell palánk alatti őserejével (19,6 lepattanó átlagban abban az évben), az alapszakasz MVP, Cousy briliáns irányításával és az év újonca, Heinsohn sokoldalú játékával bejutott az 1957-es NBA nagydöntőbe.

A sors fura fintora, hogy ott a Cliff Hagan, Ed Macauley és "a szürke eminenciás", Bob Pettit fémjelezte St. Louis Hawks várt rájuk. Bár a döntő favoritjai egyértelműen a "zöldek" voltak, de a Hawks csapata már az első összecsapáson mélyen a bostoni érzületű szurkolók fejébe véste, hogy ez a sorozat nem lesz sétagalopp.

Általános megdöbbenésre, kétszeri hosszabbítás után a "sólymok" elvették ellenfelük pályaelőnyét, s vele együtt némileg csökkentették a Boston esélyeit a végső diadalra. Gondolhatta a Hawks tábor. Tévedtek, de még mekkorát.

A következő öt mérkőzésen felváltva nyertek a csapatok, és a hetedik összecsapáson a két újonc, Russell és Heinsohn ellenállhatatlan játékával a "kelták" megszerezték történetük első bajnoki címét, s megkezdték példátlan, 13 éves nagy rohanásukat.

Az 1957/58-as kiírás elején semmi nem utalt arra, hogy a Celtics uralkodását bárki is megtörje. Bostonban mintha megállt volna az idő. Russell továbbra is szorgosan gyűjtögette a lepattanó labdákat, Cousy szebbnél szebb passzokkal hozta helyzetbe társait, Heinsohn és Sharman jelentették a támadóerőt, míg Sam Jones volt a biztos pont a "keltáknál". Auerbach pedig az elmaradhatatlan szivarral a szájában, klubrekordnak számító, 49-23-as győzelmi mutatóhoz segítette Russellékat. Minden jel arra mutatott, hogy a csapat megvédi címét és tovább folytatja egyeduralmát a ligában. Ami feltehetően sikerült is volna, ha nem történik egy kisebb baleset.

Történt ugyanis, hogy a döntőben ismét a Hawks került velük szembe, amely az előzőleg elvesztett bajnokság után nem titkoltan a visszavágás reményében lépett parkettre a Boston Gardenben. Az első mérkőzést stílszerűen a vendégek hozták, amire a Celtics egy 136-112-es győzelemmel válaszolt, majd megtörtént az, amire a legtöbb bostoni fanatikus csak rémálmában számított. Megsérült Bill Russell. Az a Bill Russell, aki az alapszakasz MVP címe után egy bokasérülés miatt lett kénytelen feladni a további harcot. A vezére nélküli Celtics elvesztette a mérkőzést, s vele a bajnokságot, míg a St. Louis megszerezte máig egyetlen elsőségét.

AUERBACH NEM VÁLTOZTATOTT...

Miután a Celtics drámai csatában elveszítette az 1958-as döntőt, az ember joggal gondolhatta, hogy Auerbach és a vezetőség aktív diplomáciát folytat a nyáron, hisz az előző szezon ékes bizonyítéka volt annak a kijelentésnek, miszerint Bill Russell nélkül a Boston halálra van ítélve. Ugyan e vélemények némileg elferdítették az igazságot, de tény: Bill jelenléte elképesztő tartást adott a csapatnak, s mellette társai magabiztosabbá, jobb játékossá váltak.

Auerbach azonban, mit sem törődve a kritikákkal, szinte alig változtatott a kereten Auerbach bízott fiaiban, legfőképp Russellben. Jól tette! Az idényben 23-as lepattanóátlagot produkáló center és a Cousy-Sharman duó által vezényelt hátsó udvar káprázatos, 52-20-as alapszakaszmutatóhoz segítette a Bostont, és már-már szemtelenül könnyedén jutottak el a nagydöntőig. Oda, ahol az év újonca, a drafton elsőként elkelt Elgin Baylor csapata, a George Mikan-korszak (1954) végeztével jobbára csak vergődő, s hosszú idő után a helyes ösvényt végre meglelni látszó Minneapolis Lakers várt rájuk. De hiába!

Russellék elszántabbak voltak, mint valaha, s fikarcnyi esélyt nem adtak ellenfelüknek. Négy, viszonylag sima mérkőzésen kiütötték a tehetséges Lakerst. A bostoni dominanciát fényesen tükrözte az a tény, hogy az Év NBA-csapatába és az All-Star-gálára három Celtics-est választottak be, illetve hívtak meg. Név szerint Bill Russellt, Bob Cousyt és Bill Sharmant.

Miután a Boston megszerezte fennállása második bajnoki címét, a "kelta-szurkolók" káprázatos álomutazásban részesültek. Az 1959-es sikert követő közel tíz év a csapat szárnyalásáról és a liga többi csapatának kioktatásáról szólt. 1960-ban és 1961-ben a nagy riválist, a St. Louis Hawkst ismét eléjük vetette a sors. De hiába Bob Pettit és Cliff Hagan 40-50 pontjai, a Celtics megbosszulta az 1958-as blamázst. Itt álljunk meg egy pillanatra! A 61-es döntőt követően, tizenegy csodálatos szezon után (1950-1951-ig Washington Capitols, 51-61-ig Celtics), négy bajnoki gyűrűvel az úján és még számos egyéni elismeréssel a háta mögött, Bill Sharman, Bob Cousy elmaradhatatlan társa befejezte pályafutását.

Elvesztése pótolhatatlan veszteséget jelentett volna bármely klub számára. Kivéve a Bostont. Auerbach ismét fantasztikus edzői kvalitásairól tett tanúbizonyságot azzal a lépéssel, mellyel az addigi cserét, Sam Jonest (18,4 pont) tolta Cousy mellé, aki zökkenőmentesen átvette a megárvult pozíciót.

A Sharman nélküli, de "Mr. Clutch-ot" soraiban tudó Celtics, 60-20-as győzelmi mutatóval abszolválta az 1962-es alapszakaszt, és esélyük nyílt egymás után negyedszerre is megvédeni az NBA-trónját. A trónkövetelő nem lehetett más, mint a minneapolisi fagyokat kaliforniai napsütésre cserélő Los Angeles Lakers. Sétagaloppról már szó sem lehetett, hisz az 1959-es Lakers halvány lenyomata volt a 60-as évek elején drasztikus módon megerősített kaliforniaiaknak.

Elgin Baylor, és a másodéves Jerry West emberfeletti produkciója (mindkettőjük 30 pont felett termelt az idényben). valamint a kiegészítő emberek - Rudy Larusso, Jim Krebs és Frank Selvy -, akik tökéletesen beleillettek a két szupersztárra kihegyezett játékrendszerbe, még a legvérmesebb Celtics-rajongókat is óvatosságra intette.

De hogyan is lehetett legyőzni azt a Bostont, ahol a labda a liga legördögibb irányítójának (a 60-as évekre az idő vasfoga már látszott Cousy játékán, így e jelző helytállóbbnak tűnik) kezében volt? A palánkok alatt természetesen a szorgosan "takarító", és mentalitása, hozzáállása energiabombaként csapattársaira ható Russellt találtuk, kintről Heinsohn célzott, akinek keze "Sztálin-orgonához" hasonlóan folyamatosan bombázta az ellenfelét, annyi különbséggel, hogy a bedobó hatásosabb fegyvernek bizonyult. Na és persze Sam Jones, aki a lehetőségtől megtáltosodva vezéregyéniséggé nőtte ki magát. Hogyan lehetne megtörni a "kelták" lendületét? Hogy lehet semlegesíteni ennyi sztárt? Tette fel a kérdést sok hozzáértő. A válasz egyszerű, mégis lényegretörő: sehogy!

A Lakers ugyan hét mérkőzéses gigászi csatát vívott a címvédővel, de győzött a rutin, és nem mellékesen a biztosabb kéz. Közel állt az áhított sikerhez a Lakers, nagyon közel. Történt ugyanis, hogy a hetedik mérkőzés utolsó másodperceiben két pontos hátrányban lévő Los Angeles-iek egy elkeseredett dobásra kényszerültek. A labdát felhozó West játszótársát, Baylort kereste, de Russell és Sam Jones őrizetében képtelenség lett volna kézbesíteni a játékszert, így a gyűrűtől három méter távolságban lévő Selvyhez passzolt, aki Heinsohnnal a hátán egy nyakatekert mozdulattal hosszabításra mentette az összecsapást. A ráadásban fej-fej mellett haladtak a csapatok, mígnem elérkezett az utolsó támadás, melyet ismét a Lakers vezethetett egy pontos hátránynál. Hundley hozhatta fel a csapatot, de Baylor és West ismét megjátszhatatlan volt. A bostoni védelem tökéletesen kikapcsolta a két zsenit, de Selvyről megfeledkeztek, így a Lakers apró hátvédje senkitől sem zavartatva ereszthette el az utolsó dobást. Sikertelenül. A közel 20 ezres bostoni tömeg eleinte rémülten figyelte, ahogy a labda közeledik a gyűrű felé, majd pár pillanattal később már önfeledten ünnepelték csapatuk ötödik bajnoki címét.

A HALHATATLANOK

Az 1962-es sikerrel a "kelták" örökre bevésték nevüket az NBA nagykönyvébe, ugyanis a Boston a liga történetének első olyan alakulata, amely az egymást követő négy évben is megvédte trónját.

A 60-as évek közepére azonban már szó sem volt arról, hogy a Boston Celtics az esélyes nyugalmával készülhet egy-egy bajnokságra, mérkőzésre.

A liga több csapata próbálta elérni a Boston által oly magasra feltett lécet. Így volt ez 1963-ban is, mikor a Celtics kihívója, az egyre elszántabb, s már sikert követelő Lakerst kellett rendreutasítani. Mindkét gárdának komoly kihívást jelentett a főcsoportdöntő.

A Los Angeles-iek a leszállóágban lévő St. Louis Hawks-t intézték el hét mérkőzésen, míg keleti riválisuk az Oscar Robertsont soraiban tudó Cincinnati Royals-t fektette két vállra, szintén végletekig elhúzott sorozatban.

A nagydöntőben azonban újfent bebizonyosodott, hogy a Boston egyelőre még uralja a ligát, és hat mérkőzésen térdre kényszerítették Baylorékat, biztosítva Bob Cousy-nak a dicsőséges visszavonulás lehetőségét. 1964-ben a liga valaha élt egyik legkáprázatosabb irányítója, 35 évesen szögre akasztotta kosarascipőjét. Értelmetlen és fölösleges vállalkozás lenne felsorolni Cousy egyéni és a Celtics csapatával elért sikereit, hisz játékával alapjaiban megváltoztatta a kosárlabda lényegét. Gyorsleindítás, hátmögötti passz, mind-mind addig ismeretlen játékelem volt. Nélküle minden bizonnyal szegényebbek lennénk egy Magic Johnsonnal vagy John Stocktonnal.

Az, hogy a "kelták", Cousy visszavonulása ellenére miként voltak képesek a csúcson ragadni, érthetetlen. Vagy mégsem? Auerbach már sokadszorra bizonyította, hogy ő a kosárlabda "Napóleonja". Ugyanis mindenki számára világos volt, hogy "Cooz"-t képtelenség pótolni, ezért Auerbach a védőspecialista K.C. Jonest és Frank Ramsey-t állandóan váltogatta az irányító poszton, levéve a terhet Bill Russell vállairól.

A következő idényben egy újabb későbbi legenda bontogatta szárnyait, a másodéves John Havlicek. Mikor Auerbach az 1962-es drafton kiválasztotta, a szakma egy legyintéssel elintézte a sokak által tehetségtelennek tartott Havliceket. "Hondo" csattanós választ adott minden kételkedőnek. Első idényében bekerült az év legjobb újoncötösébe, majd 1964-ben már csapata legponterősebb játékosa lett.

1964 áprilisában elérkezett a nagy nap. No nem azért, mert a Boston Celtics a változatosság kedvéért megint a döntőbe jutott, hanem mert a "gólyalábú Wiltnek" végre megadatott a lehetőség, hogy örökös riválisa, Bill Russell fejéről levegye a koronát.

Wilt Chamberlain uralta a ligát. Egyetlen csapat sem tudott méltó ellenfelet ráállítani, kivéve persze a Bostont, akik fel voltak készülve a csatára. Russell jelentette a biztos pontot, az öregedő Clyde Lovellette pedig bevetésre készen ült a padon. Míg Auerbach pontosan tudta, hogy Russell képes megfékezni az "óriást", addig a San Francisco Warriors edzőjének, Alex Hannumnak nem volt vészterve arra az esetre, ha Chamberlain a bostoni védelem ellen kifulladna.

Hannum és a Warriors sorsa Wilt kezében volt, nélküle esélyük sem volt, hogy felvegyék a versenyt Russellékkal. Ezt rövid idő alatt be is bizonyította a Boston. Russell semlegesítette Chamberlaint, akinek bár voltak felvillanásai, de összességében teljesítménye halvány lenyomata volt valós tudásának. K.C. Jones védekezésével lemosta a pályáról Wayne Hightowert, míg a Sam Jones - Tom Heinsohn duó futószalagon gyártotta a pontokat.

1964-re a Boston Celtics egymás után hatodik alkalommal védte meg címét, ami nemhogy egyetlen kosárlabdacsapatnak, de más profi csapatnak sem sikerült. A következő szezon előtt egy újabb "kelta" mez maradt viselője nélkül. A "Kentucky Ezredes" kilenc sikeres NBA-ben eltöltött idény után, mindössze 32 évesen döntött úgy, hogy a mára már legendássá vált 23-as mezt végleg leveti. Ramsey bár tartósan soha nem tudta beverekedni magát a kezdő ötösbe, de csereként beállva hatalmas pluszt nyújtott csapata számára, amellyel a Bostont nyolc év alatt hét bajnoki címhez segítette.