DINASZTIA MINNEAPOLISBAN

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos Lakers. A szurkolók mégsem Los Angeles felhõkarcolói közül elõmerészkedve keresték kedvenceiket, hanem a fagyos Minneapolisban. (Nevük is innen, a helyi tavakon cirkáló hajóktól származik.)
A csapat 1947-ben alakult, és az elsõ NBA dinasztia megszületésében nagy szerepet játszott a szerencse is. 1946-ban fejezte be egyetemi pályafutását a DePaul kiváló centere, George Mikan. Úgy döntött, szülõvárosa kosáregyesületében a Chicago Stags-ben kezdi meg profi éveit. Bár egy szerzõdési vita miatt 5 hónappal elhúzódott a bemutatkozása, mégis bajnoki címhez vezette az NBL-ben (National Basketball League- az NBA/ akkori nevén BAA vetélytárs ligája) szereplõ csapatát.
Látva az óriás nagyszerû teljesítményét, a liga tulajdonosa megpróbált egy új ligát szervezni Mikan körül, de tervei csõdöt mondtak, és a Stags játékosait kisorsolták az NBL megmaradt csapatai között. Mikant a Lakers kapta.
Már birtokukban volt a kiváló bedobó, Jim Pollard, aki kosarait fõleg középtávolról szerezte, valamint a kor egyik jó irányítója, Herm Schaefer. Az edzõi székben a Minnesota egyetemérõl érkezett géniusz, John Kundla ült. Az impozáns trió Mikan vezérletével átsöpört mindenkin, majd a döntõben 5 mérkõzésen gyõzedelmeskedett az erõs Rochester Royals felett. A következõ évben négy remek csapattal egyetemben, átléptek a BAA ligába. Big George itt is ellenállhatatlan volt, a Rochester fejet hajtott az elõdöntõben, még a fiatal Arnold "Red" Auerbach minden fortélya sem volt elegendõ ahhoz, hogy megállítsa a Lakerst.
1949-ben végleg összeomlott az NBL, a maradvány egyesületek beolvadtak a BAA-ba, megalakult az NBA. A Minneapolis felveszi a kesztyût, érkezik az újonc Vern Mikkelsen, a sziklakemény erõcsatár, továbbá Slater Martin, egy igazi csapatjátékos, valamint a jó dobóhátvéd, Bob Harrison. A Lakers nagy csatában szerzi meg a divízió elsõséget a Royals-tól. Majd átszáguld a play-off korai szakaszában elékerülõ erõtlen kihívókon. Elérkezett a finálé, az ellenfél az örök harcos Syracuse Nationals, vezére az elszánt gólgép, Dolph Schayes. Hõsies küzdelemben a Lakers diadalmaskodik a Nats otthonában Harrison félpályás kosarával, majd a Syracuse egy "füstös" meccsen (minden nézõ cigarettázott, alig lehetett látni a pályán) egyenlít. Két Minneapolis-gyõzelem után az ötödik mérkõzésen megállítják Pollardot, Mikan nem sokat tehet, vereség a taviemberek jutalma. A hatodik összecsapáson a remek hátvéd Seymoure ismét kikapcsolta Jimet, ám a gyõzhetetlen center foghatatlan volt, megszületik az elsõ NBA-bajnok. Elképzelhetetlen volt a dominanciájuk, mert nem csak George szórta a kosarakat, hanem az acélkeményen védekezõ. Mikkelsen is veszélyes volt a palánk alatt, Jim Pollard pedig a palánk alá tört be, és dobott, passzolt tetszés szerint. Slater és Harrison irányították a forgalmat, Kundla edzõ pedig igazi diadalmas generális volt. Ráadásul a Lakers pályája vagy 30 centiméterrel keskenyebb volt, ezáltal a csatársor méginkább tört-zúzott.
1951-ben, az alapszakaszban ismét uralkodott a minneapolisi alakulat, ám a nyugati döntõben Mikan megsérült, és a Royals megszökött egy 3-1-es gyõzelemmel 1952-ben bosszúra éhesen tér vissza George csapata. Az NBA vezetõség megpróbálta a nagy középjátékos uralmát azzal csökkenteni, hogy meghosszabbította a szigorított területet 3,85m-re, nem ért el sokat. A rájátszásban visszavágtak a Rochesternek, a döntõben ellenfelük a New York Knickerbockers. A "Nagy Alma" gárdájában Harry Galatin és Nate "Sweetwater" Clifton adták a keménységet, Max Zaflovsky dobta a gólokat, Richard "Tricky Dick" McGuire pedig az irányításról gondoskodott. A Lakers megküzdött a kemény védelemmel felálló és harcos Knicks-sel, túlélte Pollard sérülését, és ismét bajnok lett. A következõ évben folytatódott a Kundla-csapat nyomasztó fölénye, a nagydöntõben a már feltérképezett Knickerbockers nem jelentett veszedelmet.
1954-re George Mikan darabokra esett a védõi folyamatos ütlegei alatt, Pollard is öregedett. Friss erõ ütötte fel a fejét a csapatban a sokoldalú erõcsatár/center Clyde Lovelette személyében, aki remekül helyettesítette a sérülésekkel bajlódó nagyembert. A rájátszásban egy kivételes eset történt meg, a résztvevõk további csoportmeccseken vettek részt a 9 csapatosra csökkent ligában, végül a Lakers és a Syracuse vette az akadályokat legyõzvén a Rochestert és a New Yorkot. A Nats ezer sebbõl vérzett (sérült volt Schayes, Earl Lloyd és három fontos cserejátékos), ám szokás szerint nem adta fel. Keményen védekeztek, még Mikan dominanciája volt elegendõ, a 6. meccsen a Lakers kikapott Minnesotában, ami a rájátszásban addig nem fordult elõ. De az NBA akkori urai visszavágtak, és Pollard vezetésével még egy utolsó gyõzelemre futotta. George Mikan a szezon után visszavonult, a vezérség Lovelette kezébe került, a Lakersben új korszak kezdõdött.

NYUGATON A HELYZET VÁLTOZATLAN

Az 1954/55-ös szezonra már csak romjai maradtak az egykor impozáns fellegvárnak, Mikan az általános igazgatói feladatokat látta el, így a Minneapolis Lakers sorsa Clyde Lovelette kezében volt. Bár az ifjú center 18,7 ponttal és 11,5 lepattanóval vezette csapatát, a védelembeli hiányosságok okán csak 40 győzelmet sikerült elérni 32 vereség mellett. A rájátszásban pedig a divíziódöntőben buktak el az őket megelőző Fort Wayne Pistons ellenében. A támadóidő bevezetésével egy dinasztiának bealkonyult.
1955/56-ban Jim Pollard visszavonult 9 évi NBL/NBA szolgálat után. Slater Martin továbbra is remekül irányított, viszont betöltötte 30. életévét. Lovelette igazi sztárként játszott 21,5 pontos és 14 lepattanós átlagot elérve. A szezon közepén Mikan visszatért a szenvedő csapatba, a korosodó center azonban nem volt elég az üdvösséghez. Hiába tört-zúzott mellette Vern Mikkelsen, a legtöbb személyi hibát elkövetve először könyvelhettek el negatív (33-39) mérleget. A rájátszásban a Bob Pettit vezette St. Louis Hawksnak nem jelentettek akadályt.
1957ben a harmatos nyugaton 34 győzelemmel is az élen végeztek, és valahogy elvergődtek a Konferenciadöntőig, ahol ismételten elhullottak a Sólymok karmaitól. Figyelemre méltó a harmadik mérkőzés, ahol két hosszabbítás után 143-135re győzött a St Louis.
1958-ra a csapat széthullott. George Mikan váltotta Kundla mestert a végeredmény 9-30as mérleg. Kundla visszatértével sem változott sokat a helyzet, a végeredmény 19 győzelem és 53 vereség.
Ebben a sötét viharban érkezett napsugárként az 1958as draft első választottja, a Seattle egyetemi sztár, Elgin Baylor. 1959-ben az ifjonti hévtől hajtott Baylor 24,9 ponttal 15 lepattanóval és 4,3 gólpasszal vezette csapatát 33 győzelemre, az Év Újonca címet kiérdemelve. A várakozásoknak megfelelően a St Louis gárdájával kerültek szembe, akik gőzhenger gyanánt söpörtek végig a ligán, mindössze 23 vereséget gyűjtve. Baylor és az utolsó mohikán, Mikkelsen vállaira támaszkodva, 2-1-ről fordította meg a sorozatot a Lakers csapata. A döntőbe érve az üzemanyag már kifogyott, a Celtics pedig kisöpörte őket. Az első mérkőzésen 173-139re győzedelmeskedve. Egy évre a szégyenteljes szezontól így is nagy tettet hajtottak végre.
Az 1959/60as szezon viharfelhős volt a minneapolisiak számára az edzői vetésforgóban Kundla, Castillani (A Seattle egyetem akkori edzője) és Jim Pollard is megfordult. A zűrzavar közepett 25 győzelem termett. Baylor továbbra is megállíthatatlan volt 29,6 ponttal és 16,4 lepattanóval. A négycsapatos Nyugaton így is bekerültek a rájátszásba, ahol végül 7 összecsapás után a Sólymok győztek.
1960/61ben a Lakers Los Angelesbe költözött a megcsappant nézőszám miatt. A másik fontos esemény a második drafthelyen választott Jerry West, és edzője, Fred Schaus érkezése. Elgin Baylor valóságos szörnyetegként játszott 34,8 pontot és 19,8 lepattanót szállítva meccsenként. West nehezen lendült bele, ám így is 17,3 pontot tett a közösbe. 33 győzelem után a rájátszásban puskaporos, 120 pontokat hozó mérkőzéseken legyűrték a Detroit Pistonst. A Konferenciadöntőben a St Louis küzdelmes, 7 meccses csatában jutott túl rajtuk.
1961/62ben Elgin Baylort behívták katonának, és csak hétvégén játszhatott. 48 mérkőzésen félelmetes 38,3 tizedes pontátlagot hozott, Jerry West oroszlánkörmeit megvillantva közel 31 pontot tett hozzá. Az erőcsatár Rudy Larusso és a tapasztalt hátvéd Frank Selvy nyújtottak támogatást a nehéztüzéreknek. A padról Rodney „Hot Rod” Hundley irányító és Tom Hawkins csatár érkeztek. Átsöpörtek egész nyugaton majd kisebb detroiti megtorpanás után a Boston Celtics-szel találkoztak a döntőben. Két mérkőzés után egálra állt a két társulat, a harmadik mérkőzésen West lopta el a labdát az utolsó pillanatban, ziccere győzelmet ért. A negyediken a Boston egyenlített. Az ötödik összecsapáson Baylor a mai napig fennálló döntőrekordot ért el, 61 pontot szerezve. A hatodik mérkőzésen a Celtics visszavágott Los Angelesben, ismét egyenlő az állás. Az utolsó csata legendás ütközetként vonul be az annalesekbe. Az utolsó pillanatokban a mérkőzést 100-100-ra egyenlítő Selvy egy dobást ereszt el. A labda kipattan a gyűrűről, a kelták hosszabbítás után bajnokok lesznek.

ÁTKOZOTT KOBOLDOK

1962-63-ban a nyugati bajnok Lakers a kiváló gólvágó Dick Barnett-tel erõsített, aki az elõzõ két szezont a Syracuse csapatánál töltötte. A hátvédposzt nagy mélysége (a padon a rutinos Selvy) különösen jól jött, mivel Jerry West 27 mérkõzést volt kénytelen kihagyni, a beugró Barnett 18 egységet termelt mérkõzésenként. Elgin Baylor szokásos fergeteges játékát hozta, 34 pontot átlagolva, West 27 ponttal támogatta. 53-27-es mutatóval ismét nyerték a Nyugati konferenciát, és a St. Louis Hawks legyűrése után a Celticsszel mérkõztek. Az ereje teljében lévõ bostoniak hat mérkõzésen eliminálták ellenfelüket.

A következõ idényben visszazuhant a gárda teljesítménye, tizeneggyel kevesebb nyert mérkõzést számlálhattak. West és Baylor ugyan közösen 54 pontot dobtak meccsenként, ám a kezdõcenter Gene Wiley mindössze 4,3 pontot szállított. Az eddigi belsõ ember, Jim Krebs favágási balesetben halt meg 1964-ben. A rájátszásban a St. Louis remek csatársora (Pettit, Hagan, Zelmo Beaty) bedarálta a Tavi embereket. 1964-65-ben visszakapaszkodtak, a zászlót szokás szerint West és Baylor vitte, a kiegészítõk hathatós segítségével. 49 gyõzelemmel nyerték divíziójukat, ám a nyugati döntõben megszenvedtek a Walt Bellamy és Bailey Howell kettõs által vezetett, igazi csapatkosárlabdát játszó Baltimore Bullets ellen, hat mérkõzésre volt szükség a továbbjutáshoz. Ám nagy árat fizettek, ugyanis Baylor eltörte a térdét. A döntõben koboldhad várta õket, vagyis a Boston Celtics. A maródi Baylor nem játszhatott, West és LaRusso vitte a csapatot. Elõbbi 40,6 pontot tett a közösbe mérkõzésenként, ám a tulajdonos Walter Brown emlékének játszó Kelták egyenesen átgázoltak rajtuk, az elsõ mérkõzést 32, az ötödik mérkõzést 33 ponttal nyerve. Csak a harmadik összecsapáson ünnepelhetett a Lakers tábor, a bajnok ismét a Boston lett.

A nyáron tulajváltás történt, Bob Short ötmillió dollárért adta át a tulajdonosi jogokat Jack Kent Cooke-nak. Kisebb mozgások történtek mindössze, Darall Imhoff és Walt Hazard a padról a kezdõötösbe került, New Yorkból érkezett a robbanékony Bob Boozer, és megkezdte NBA pályafutását egy Gail Goodrich nevű loboncos hátvéd. Valamint szabadlistára tették a Don Nelsont, aki rögvest Bostonba igazolt. Az alapszakaszban Baylor térdproblémái miatt csak 65 mérkõzésen lépett pályára, 17 pont alatt maradt a teljesítménye. Jerry West ellenállhatatlanul játszott, 31,3 ponttal keserítette meg az ellenfelek életét. Végül 45-35-ös mérleggel zártak, a harmadik helyet elérve. A St. Louis-on átjutva az õsi riválissal kerültek szembe. Az elsõ mérkõzést hosszabbítás után nyerték, a nagy páros 77 pontjával. Azonban Red Auerbach nem hiába igazi edzõlegenda. A vereség után bejelentette, hogy Bill Russell követi õt az edzõi poszton. A szalagcímek így nem a Lakers dicsõségérõl szóltak. A következõ három mérkõzést hozták a Kelták. Havliceket LaRusso nem bírta lábon követni, így Goodrich került a kezdõbe, West pedig csatárposzton játszott. E törpefelállással feladták a lepattanókat, ám nyerték a következõ két mérkõzést. A hetedik összecsapás klasszikus, szoros csata volt. Bill Russellt törött lábcsontja sem akadályozta abban, hogy 32 lepattanóval terrorizálja az ellenfelet, és végül két ponttal gyõzedelmeskedtek. Így ötödször verték a Lakerst a fináléban.

1966-67-ben a leforrázott csapat alulteljesített. West 15, Baylor 11 mérkõzést hagyott ki, 36 gyõzelem mellett 45 vereség volt az idénymérleg. Hat év óta elõször értek el ilyen gyenge eredményt, a rájátszásban három mérkõzésen söpörte ki õket a Rick Barry és Nate Thurmond vezette, késõbbi nyugati bajnok San Francisco Warriors. Ezzel véget ért az elsõ Los Angeles-i év óta tartó Schaus-korszak, az új edzõ Bill „Butch” Van Breda-Kolff lett, aki a szezont a 17500 férõhelyes, vadonatúj Forumban kezdte meg.
West 31 mérkõzést hagyott ki, ám a másodéves Archie Clark közel 20 pontot dobott, Baylor 26 pontot és 12 lepattanót átlagolt. Idény közbeni cserével megszerezték Erwin Muellert és Fred Crawfordot a cserepadra, némi gyorsaságot adva a második egységnek, így erõs eredményt értek el, bár Van Breda-Kolff követelõdzõ stílusa nem nyerte meg a halkabb szóhoz szokott sztárok tetszését. Az 50-32-es mutató a második helyhez volt elegendõ, a döntõbe jutásért a Chicagóval, majd a San Franciscóval mérkõztek. A már Russell edzõi égisze alatt működõ Boston volt az ellenfél, immár hatodik alkalommal. Könnyebb választásnak tűntek, mint a Philadelphia. Ám az 1967-es fiaskótól feltüzelt Keltáknak még volt némi üzemanyag a tankjában. 4 mérkõzés után testvériesen osztozott a gyõzelmekben a két résztvevõ, ám a negyedik összecsapáson megsérült West. A következõ mérkõzésen az õ 35 pontja sem volt elegendõ. A hatodik forduló hosszabbításba torkollott, ám Russell és Nelson lezárta az ügyet, 120-117-re diadalmaskodva.